Munkustrap kapkodva ébreszette őket.

-Gyerünk, gyerünk, hasatokra süt a Nap! Felkelni!

-Még öt percet papa, még csak öt percet...-motyogta Rumpel, majd átfordult a másik oldalára.

-Cic, én nem vagyok az apád! Felkelni!!!- Munkustrap, ha ember lenne, nagyszerű kiképzőtiszt válna belőle. A két lustaság már mozogni látszott. Úgy néztek ki, mint aki most állt fel a villamosszékből, annyira össze volt kócolódva a bundájuk.

-Gyerünk már, olyan lassúak vagytok, mint a tetű! Készülnünk kell, de ti még fel se tápászkodtatok!- méltatlankodott Munkus.

-Minek??!- kérdezte egyszerre Mungo és Rumpel.

-Tegnap mondtam, hogy jön Old Deutoronomy egy hónap múlva és nekünk készülnünk kell!

-Az meg ki a bánat??!- kérdezték megint egyszerre. Mungo valami nagyon értetlen képet vágott, a lány meg még ahhoz is túl álmos volt, hogy egyáltalán felfogja a Főmacsek szavainak értelmét.

-Jaj, tényleg, kicsit feledékeny vagyok. Mungo, te új vagy itt, Cic pedig még egy éves sincs, tehát még kicsinek számít- mondta egy csúfondáros vigyor kíséretében.

-Hé! Lehet, hogy kicsi vagyok, de több eszem van, mint egész Londonnak együttvéve!- durcáskodott a lány.

-Jól van, Cic, elhisszük. Szóval. Minden évben, ugyanazon a napon, éjfélkor Old Deutoronomy kiválasztja azt az egy macskát közülünk, aki egy új életben visszatérhet a földre és mindent elkezdhet elölről. Ha engem kérdeztek, Asparagust választja, dehát, ki tudja, mit hoz a jövő- vonogatta a vállát Munkus.

-Na, szedjétek rendbe a bundátokat, aztán siessetek!-mondta, majd elsietett, biztos, hogy kiokítsa a kicsiket, hogy nem szabad megenni a roncsbicikli abroncsát.

Mungo és Rumpel végignéztek önmagukon. Úgy néztek ki, mint aki most állt fel a villamos székből (ja, ezt már írtam egyszer, nem baj így tényleg igaz). Mungo farkán teljesen feltupírozódott a szőr, Rumpelén pedig lelapult. A kandúr fülbojtocskái érdekesen lekókadtak, a pimasz fruska hasán minden egyes szőrszál szétmeredt a szélrózsa minden irányába. Összességében véve... Kicsit bohócul érezték magukat. Rumpel seperc alatt lesimította ágaskodó szőrzetét. Mungonak majd kiesett a szeme, mint a prérifarkasnak, amikor elhúz előtte a gyalogkakukk.

-Ezt, hogy csináltad?

-Könnyen! Lány vagyok!- hangzott a kuncogó válasz- Te, én előre megyek, mert ahogy látom, te tényleg olyan lassú vagy, mint a tetű. Majd gyere utánam!- mondta már távoztában.

-Rendicsek!-kiáltott utána a fiú. Nekiállt, hogy összeszedje gondolatait és külön életet élő pihéit valamint azok nagybátyjait, a szőröket és az azok nagybátyjait, a bolhákat. Már majdnem kész volt, mikor ismerős neszezést hallott. Felismerte. Már rögtön tudta, hogy egy nagyon utálatos negyedóra vár rá megint. Az utálatosság okozója leszökkent Mungo mellé. Egy nagyon-nagyon-nagyon... (ide még tízmillió nagyon) vékony és csúf, rőt szőrű macska. Macavity volt, a főnöke, London legrettegettebb macskája. Körüljárta szegény cinyót. A cuncimunci-ciculimiculinak legnagyobb jóindulattal sem nevezhető lény kissé mintha bicegett volna a jobb hátsó lábára. De az alaposabb szemlélő láthatta, hogy valójában csak ilyen a járása.

-Na, mi van? Csak nem megint elköltöztél? De, de, igen...- kezdte üvegkaristoló hangján. Szegény Mungo ettől a hangtól mindig sikongatós lábrázást kapott.

-Na, mi az, Ringo Star? Talán nem kellett volna annyit lopkodni... De ne aggódj... Tudom, hogy itt is lopni fogsz, igaz?- mondta a kandúrra villantva tűhegyes fogsorát.

"Nem, nem igaz" gondolta Mungo. Utálta, mikor Macavity Ringo Starnak hívta. Egy ideje már nem szívesen dolgozott Macavity-nek. Ezért kötöttek mindenhol útilaput a mancsára. Ráadásul néhány nagyon jó barátjától is meg kellett válnia, ugyanezen okból kifolyólag. Kerek fejecskéjében eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha... Macavity megsuhintotta a jobb mancsával. Újra felállt minden egyes pihéje. Mungo döntött.

-NEM! NEM TESZEM MEG!

-Tessék?- kapta föl a fejét a rusnyaság. Ez tőle borzasztóan ijesztő mozdulat volt, mert úgy általában himbálni szokta a fejét, mint egy kígyó. Alulról nézett fölfelé. Vérfagylaló volt.

-Azt hiszem, nem hallok jól. Mit is mondtál? Megismételnéd?- Mungonak már egy hatalmas gombóc volt a torkában, amit alig tudott legyűrni. Ha már egyszer kimondta, nem szívhatta vissza.

-Jól hallottad! NEM TE-SZEM MEG!- szótagolta ordítva, mintha legalábbis egy totál dilinyóshoz beszélne. Macavity felpúposította a hátát. Szemöldökét összevonta. Eddig se nézett ki szívderítően, de most már szörnyasztó volt. (Szörnyasztó: a szörnyű és a borzasztó összevonása, a kettő fölött levő, de még meg nem nevezett rusnyaság jelzője- a szerk.) Arcát odanyomta Mungóéhoz, úgy sziszegte, mint egy elszabadult gázrezsó:

-De igen, meg fogod tenni, ebben biztos vagyok... Sőt... Mindenkitől el kell lopnod MINDENT, mert ha nem... Garantálom, hogy nem eszel több vacsorát!- ez a hang még az acélt is széthasította volna. Mungo fejébe belenyillalt a fájdalom az "acélszaggató" hangtól. Macavity, mivel lezárta mondanivalóját, eloldalgott a homályba, aztán teljesen eltűnt. Mintha egy kicsit füstölgött volna a feje.

Rumpelteazer eközben már teljesen türelmetlen volt. "Hol ez a gyerek?" címzetű gondolatával elindult vissza Mungóért. Mikor odaért, Cic sikoltott egyet és odarohant. A szerencsétlen, halálra rémült kandúr elméletileg is, de legfőképpen gyakorlatilag ájult volt.

Folyt.köv.                                                                                                              Szerkesztő: Rebecca